Jn 1,1–11
A négy evangélium egy-egy bizonyságtétel Jézus Krisztusról: ki Ő. Máté (zsidóknak) leírja Ábrahámtól való származását – megerősítésül, hogy Ő az, akit Isten már Ábrahámnak is megígért. Lukács (pogányoknak) Ádámig és Istenig vezeti vissza, így arról tesz bizonyságot, hogy Jézus valóságos ember, nem kitalált.
János a hívőknek ír – újabb nemzedéknek, akik nem találkoztak a földön élő, látható Jézussal. De megismerték Őt: megszabadította őket a bűneikből, „Uruk és Istenük” lett. János egyre többet lát Krisztusból, egyre nagyobbnak látja, és azt akarja, hogy a többi hívő is így lássa.
„Kezdetben volt az Ige”, ami által Isten a mennyet és a földet teremtette. János hitvallása az, hogy ez az Ige maga Isten (1,1), és maga Jézus („az Ige testté lett”). – Kol 1,16: „minden általa és reá nézve teremtetett”: Jézus Krisztus nemcsak a kezdet, hanem a cél is: a világ az Övé, benne minden ember (jog szerint) az Övé, az Ő számára teremtetett. Azt akarja, hogy önként, az Őneki való hit által, önként is az Övé legyen.
„Benne élet volt” (dzóé). Az embernek csak úgy van élete, ha „benne van” Krisztusban. Amíg nincs Krisztusban, addig a földi életének a lényege, végállomása a halál: csak a földi célokkal tud számolni, „carpe diem”, a mának él, és vagy azt gondolja, hogy utána nincs semmi, vagy azt, hogy így is a mennybe jut. Ha soha nem fogadja be Jézus Krisztust, a kárhozatban marad (mert eleve ott van). – Akinek (igazi) élete van, annak világossága is van: látja Jézust, és követi.
Jézus nem csak utat mutat, hanem először is „megvilágosít minden embert”. Ha hallom, hogy Ő ki, hogy hogyan élt mint ember, hogy milyen a bűn nélküli élet, akkor elér az Ő világossága és látni kezdek. Látom, hogy én is bűnös vagyok: hogy önmagamat állítom a középpontba, hogy istene vagyok magamnak, hogy másoktól azt várom, hogy engem szolgáljanak ki, hogy engem is csak földi dolgok megszerzése érdekel – vagyis más úton járok, mint amin Jézus járt. Meglátom, hogy „mi ugyan méltán”, és megértem, hogy Ő bűn nélkül önként, az Atyának való engedelmességből magára vette az én bűneim büntetését. Látni kezdem Őt Királynak, és kérem, mint a lator, hogy Ő fogadjon be engem. „Akik befogadták Őt”, azokat valójában Ő fogadta be.
„A sötétség nem fogadta be”: amikor az emberek hallanak Jézusról, látják a maguk sötétségét és Jézus világosságát, dönteniük kell. Sokan jobban szeretik a sötétséget, úgy gondolkodnak, hogy „rossz, de legalább ismerem, tudom, mire számíthatok”, vagy „kell a bocsánat Istentől, de hadd folytassam ugyanazt, mert már megszoktam”. Aki úgy dönt, hogy marad, az a kárhozatban, a halálban marad; aki „kimegy hozzá” (lásd: Jeremiás 21,8–9), megadja magát neki, az élni fog.
Keresztelő János is a világosságról tesz bizonyságot. Ő is beszél az emberek bűneiről, de nem tud megszabadítani. A Szabadító Jézus Krisztus, Őrá kell mutatnia Keresztelő Jánosnak is: „íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit”. Elmondja, hogyan kellene élniük, de arra, hogy ezt önként, szívesen, hálásan tegyük, csak Jézus Krisztus tehet képessé – ha neki adom (meg) magam.
„Az övéi közé jött” – jött Izráelhez: az övéihez, akiknek Őt Isten megígérte, de nem fogadták be. Ma mindenkihez jönni akar, ezért parancsolta: „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”, de sokan nem fogadják be mint Királyt. Karácsonykor sokaknak már az újszülött Gyermek sem jut eszébe, hát még az, hogy Ő Király. Pedig ezt kellene felismerniük, mert akkor kapnak életet, ha az ő életükben is jelen lesz, mint Király, ha Őt imádják. Meg kell látszania rajtam is, hogy Ő az én Királyom, nem szabad elrejtenem. Kapok érte sok rosszat, mert Őt nem akarják befogadni – de abban kell reménykednünk, hogy Isten mégis megadja némelyeknek, hogy befogadják.
Jn 17,3 „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”